ARNOLD VAGYOK A 14 HÓNAPOS+2NAPOS NAGY SVÁJCI HAVASI KUTYA, 14 HETET +1 NAPOT TÖLTÖTTEM A GAZDÁIM NÉLKÜL, DE MEGTALÁLTAK ÚJRA EGYÜTT VAGYUNK! EZ AZ ÉN TÖRTÉNETEM. (1. jegyzet)
Sziasztok, kedves emberek! Kedves emberek, Ti akik az elmúlt 14 hétben a gazdáimmal voltatok, lélekben vagy fizikálisan, amíg engem kerestek.
A nevem Arnold 14 hónapos és 2 napos Nagy Svájci Havasi Kutya, a családom a mackó klán tagja vagyok. Akikkel vitathatatlanul összetartozunk. Elmesélem most néktek emberek az én történetemet, az elejétől összefoglalva, közben kicsit pihenni fogok, mert nehéz heteken vagyok túl, de Ti jó emberek, akik összefogtatok és segítettek a gazdáimnak megérdemlitek, hogy elkezdjem mielőbb mesélni.
Aztán folytatom mindig, míg ide nem érünk a mai napig és Ti emberek olvasathatjátok egy csoda történetét. Mert csodák már pedig vannak! Emberek higgyétek el, ha elég erősen, kitartóan hisztek benne, ha összefogtok, és feltétel nélkül szeretitek egymást, akkor eljön a csoda. Higgyétek el. Én Arnold a mackó klán tagja már csak tudom és be is bizonyítottam nektek, hát higgyetek benne, higgyetek magatokban emberek.
2010. május 28-án születtem Mórahalmon, Magyarországon. 11 testvéremmel közösen láttuk meg a napvilágot. A születési nevem Aloys vom Goldenen Sandrücken. 'Arnold' a családi nevem, kisgazdám Máté, adta amikor a mackó klán tagja lettem, a mai napig erre hallgatok.
Ezt mondják rólam; A nagy svájci havasi kutya: A nagy svájci – vagy ahogy angolul becézik: a swissy - a négy svájci havasi fajta közül a legnagyobb, marmagassága 60–72 cm . Bár a standard a súlyt nem említi, a kanok testsúlya általában 48–65 kg , a szukáké 38–50 kg . Nagy mérete ellenére egyáltalán nem lomha, aktív, meglepően gyors mozdulatokra képes kutya. Jelleme: Nyugodt és kiegyensúlyozott. Barátságos és jó természetű, ugyanakkor kiváló őrkutya is, amely szükség esetén gazdája segítségére siet. Ez természetes adottsága, nem kell tanulnia. Svájcban az a mondás járja, hogy a nagy svájci havasi kutya legfontosabb jelszava: csak ne nyúlj az asszonyomhoz! Aki tehát egy olyan házba lép be, ahol ez a kutyafajta őrzi az udvart, az jobb, ha megfelelő tisztelettel közeledik, különösen a ház úrnőjéhez, főleg akkor, ha történetesen egy jól kifejlett kan kutya áll az ajtóban. A nagy svájci ugyanis igencsak ragaszkodik gazdaasszonyához. A család többi tagjával is odaadóan viselkedik, idegenek számára megvesztegethetetlen. Szeret dolgozni, és általában eléggé engedelmes. Fiatalabb korában azonban hosszú ideig kissé szilaj viselkedésű. Rendszerint csak akkor ugat, ha az feltétlenül szükséges, de ez alól azért vannak kivételek. Társas viselkedése: Általában jól tűri a macskák és egyéb háziállatok társaságát, de ehhez persze megfelelő szocializáció is kell. Más kutyákkal gond nélkül megfér, bár a kan néha nyomatékos módszerekkel jelzi a „jelenlétét”. „Megvédi” a család gyermekeit, ha azokat bosszantják. A szívesen látott vendégeket barátságosan fogadja, de azért távolságot tart tőlük. A még fiatal kutya is egészséges bizalmatlanságot mutat minden idegennel szemben. Ilyenkor visszafogott a magatartása. A családon belül viszont egészen másképp viselkedik: az emberi közelség és becézgetés iránti igényét nyíltan kimutatja. Gazdája távollétében figyelmesen őrzi a házat, de az idegenekhez nem közeledik fenyegetően. Tanítása, alkalmazása: Nem való bárkinek, annak ellenére, hogy nagyon ragaszkodik a gazdájához és családjához. Erős személyisége van, ezért olyan gazdára van szüksége, aki legalább ugyanolyan erős egyéniség.
Ezt most nem részletezném tovább, ti tudtok, olvasni a neten meg található a gazdáim pedig azt hiszem bizonyították, bőven, hogy erős egyéniségek :)
Születésem után ott laktam több mint 4.5 hónapig én voltam az utolsó kölyök akiért jöttek, testvérem egy héttel előbb ment el új gazdijához , én maradtam utoljára. Jó helyem volt, kicsit furcs volt a testvéreim nélkül, de jó helyem volt.
Egy nap jött egy ember és az asszonya, nem tudtam mit akarnak, de az asszonynak csuda érdekes volt a táskája, folyton meg is néztem vajon mit rejt. Azóta már tudom, hogy ez jó ötlet volt tőlem, mert a gazdi asszonyom táskája mindig rejt valamit, főleg ha arról a nagy placcról jön, amit ti emberek piacnak hívtok.
Szóval jött az a két kedves ember és csak velem foglalkoztak, aztán beraktak egy autóba én nem értettem, csak azt, hogy jó emberek megszerettem őket, biztos buliba megyünk. Nem értettem, hogy akinél születtem Szilvi miért áll az autó mögött és jönnek a könnyei amint én távolodom, hiszen ezeket az embereket első pertől megszerettem, úgy, mint ők engem.
Jó hosszú út volt abban, a mint később megtudtam, autónak nevezett ízében. Valami nagyvárosba értünk, azt hiszem, Ti Budapestnek hívjátok. Jól bírtam az utat, az új két kedves ember végig hozzám beszélt az úton, de azért nem sokkal mielőtt megálltunk volna, kihánytam magam, ciki nem ciki ez van.
Képzeljétek, bementünk egy új helyre, ami attól a perctől fogva az otthonom. Ott kijött elém egy kisebb méretű emberke, jaj őt nagyon megszerettem. Ó az ember testvére Máté, a gazdáim gyereke.
Csudi hely az otthonom, érkezésem után szinte minden percben volt velem valaki. Aztán mindig velük voltam, a családommal. Nődögéltem szépen egészségesen és gondtalan gyerekkorom volt.
Az embertestvérem velem együtt csibészkedett, mert valahogy mindig olyat csinálhattam vele, amire amúgy a nagy gazdáim azt mondták, hogy nem szabad, bár azért nem hiszem, hogy komolyan gondolták volna, mert akkor biztos sokszor a sarok tuja alatt kötöttünk volna ki a kisgazdámmal.
Eltelt az ősz én nődögéltem, imádtam főzőcskézni a gazda asszonyommal, minden nap vele voltam a konyhában, a nagy ember gazdám, meg azt hiszem, hozzám nőtt, mert esténként mindig sétált velem (a reggeli séta a gazda asszonyomé volt), meg esténként órákat ült velem a kanapén kint a teraszon és mesélt nekem minden félét. Sokszor bel aludtam közben, de olyan jó volt hozzá bújva elaludni, persze tuti ő azt hitte éberem hallgatom Őt.
Ja a kanapé. Hát az kemény küzdelem volt, de az enyém! Mint egy teljes napig kellett küzdenem értem miután megérkeztem a családomhoz, azóta sem eresztettem ki a mancsaim közül, oda csak én és velem együtt a családom ülhet. Más nem, higgyétek el nekem.
Szóval nődögéltem, a családom teljes tagja ként, sok érdekes dolog történt közben velem, de imádtam őket, most is imádom. Minden nap egy ajándék velük, vagyis ők ezt szokták nekem mondani, úgyhogy gondolom, ilyenkor ez fejezi ki mit érzek irántuk.
Eltelt a tél, elkezdtem én is járni iskolába, mint a kisgazdám az ember suliba, mit mondjak teljesen igaza volt tényleg dög unalmas. Minden megcsináltam mindig elsőre, amit mondtak, aztán meg jó sok időt várhattam, míg a többiek megcsinálják végre, és tényleg nem lehetett addig sem menni, játszani. Jól mondta a kisgazdám, az iskola.. jaj jut eszembe nem is árulkodom, ezt a gazdáim is olvassák.. ez az én és a kisgazdám titka marad.
Élveztem a telet, mert a hó.. az nagyon szép. Anyukám mesélte, hogy az ő anyukája még valami nagy hegyen élt egy Svájc nevű országban, magas hegyeken, ahol sok- sok hó volt. Én most láttam először, de azonnal tudtam, hogy ez az a dolog, amit az őseim annyira szeretnek.
Szóval jött a tavasz, már nagyon sokat nőttem. A gazdaasszonyom állandóan valami kis dobozzal villantott és úgy tudom fel rakta az internetre hónapról, hónapra ott láthatjátok, milyen szép vagyok, én Arnold a Nagy Svájci Havasi kutya. Nem tudom mi az a doboz, de biztos, hogy nem ehető, higgyétek el.
Tavasszal egy csomó érdekes dolog lett, elő jött Sün Béla, most is itt van, nem mondja, de látom rajta, hogy hiányoztam neki J Szóval elő jött ez a négylábú szúrós valami, akivel amúgy titkoljuk, de jóban vagyunk. Meg elkezdtek különböző ízletes bokrok hajtani, amiket tök jó rágni.. higgyétek el, ha esetleg kipróbáljátok, a levendula tövig rágását ajánlom.. hát az valami fenséges..
Nagyon szép nagy kuty lettem éltem az életemet teljes összhangban a gazdáimmal, soha sehova nem utaztak el nélkülem, így nem tapasztaltam meg, milyen Ő nélkülünk lenni, igaz nem is szerettem volna.
Készültek valami nagy eseményre, azt magyarázták, hogy ők együtt élnek sok- sok kutya évben számolva, de most összeházasodnak, mert szeretnének hozni nekem még egy kis gazdát. Azt nem tudom, honnét szerzik be az ilyen jó fej kisgazdákat, mint Máté, de ha ez kell hozzá hát rajtam ne múljon. Megígértem nekik, hogy én és Máté kísérjük őket a ceremónián, valami förmedvény csokornyakkendőt is vettek nekem, de annyira boldognak látszottak, hogy én még azt is felvettem, had örüljenek még jobban.
Aztán eljött az a nap. Az a szörnyű nap. 2010. 04.28. Aznap voltam pont 11 hónapos. úgy indult mind a többi. Gazdáimnak van egy jó szokása, Isten tartsa meg, mindig, amikor betöltök egy –egy hónapot ők így mondják, akkor kapok valami ajándékot. Apróságot, de finom és olyan szertettel adják mindig. Most is megkaptam. Közben azt magyarázták, nem sokára lesz valami még nagyobb ünnepem is, mert nem hónapos leszek, ha nem egy éves és, hogy akkor közösen elutazunk valami jó helyre. Valami nászút vagy mi, de nem értettem, mert nem csak ők ketten akartak menni, hanem az egész család, én is. Közben meg azt magyarázták, hogy a nászút az, amikor a friss házasok elutaznak, azt mondták ennyi év után, nekik az a utazás, ahol mindenki együtt van a családból, meg a születésnapom is lesz. Így megyek én is. Rájuk hagytam, túl bonyolultak néha az emberek.
Szóval az a nap, nem szívesen gondolok rá , most az egyszer elmesélem nektek. Aztán soha többet.
Jaj a hideg is kiráz, elmentünk a gazda asszonyommal sétálni, úgy mint minden nap.
Sajnos séta közben elborult mellettünk egy nagy fém asztal, én megijedtem, sokkot kaptam. Az a nagy fémes, durranó hang.. brrr.
Kibújtam a nyakörvemből és elszaladtam, csak futottam, futottam, nem hallottam semmit.
Szegény gazdám mesélte, hogy futott utánam, hívott, de én akkor ugyan külsőleg már gyönyörű nagy kutya voltam, de lélekben viselkedésre a koromból adódóan még tapasztalatlan kölyök s higgyétek el tényleg nagyon - nagyon megijedtem.
Amikor megálltam, nem tudtam hol vagyok. Az eső elmosta a szagmintákat, igaz szerintem ijedtemben nem is nagyon hagytam és én még ilyen fiatalon nem tudok olyan jól tájékozódni. Okos emberek azt mondják 1.5 -2 éves kortól alakul ki a kutyusoknál a nagyjából tájékozó képesség én még annyi nem voltam.
Ott járkáltam kétségbe esve azon az idegen helyen és vártam, hogy megtaláljanak! Néztem a barna mandula szemeimmel, hogy ők jönnek – e már. Tudtam, hogy keresnek! Tudtam, hogy mindent megtesznek, hogy újra együtt legyünk! Tudtam, hogy nem adják fel, amíg így nem lesz! Mert mi összetartozunk!
Nem kértem mást az állatok védőangyalától, mind azt, hogy vezesse el Őket hozzám! Hogy újra át tudjam ölelni őket! Újra a családi falka tagjaként ébredhessek fel, velük közösen. Arra gondoltam ott akkor, hogy szeretnék a kisgazdámmal összebújva aludni megint, szeretném, ha velem ébrednének, velem búcsúztatnák a naplementét, ahogy tették ez amióta megpillantottunk egymást, nap mind nap. Jaj, máris hiányzik a gazdival a sok közös főzés, a közös séták. A játékaim, a barátaim. Hiányzik a levendula bokor,ha most rághatnám újra, akkor az talán megnyugtatna.. Hiányzik Sün Béla, aki mindig eldugdossa az udvaron a vadgesztenye játékaimat, de tudom, hogy Ő is szeret engem és haza vár. Haza akarok menni, emberek haljátok!!! Azért körözök itt köztetek, mert haza akarok menni ő hozzájuk!!!!Még ma!!
Jaj azok a rossz emlékek, kicsit pihenek és innét folytatom.
Elmesélem nektek jó emberek azt a 14 hetet meg, hogy kerültem megint haza. Haza ide, a családomhoz. Hamarosan folytatom. Csak kis pihenő, figyeljétek kedves emberek, tudom, hogy ez érdekel benneteket.
Remélem azért nem untattam azokat akik a történet ezen részét ismerik, de sokan nem és kérdezték. Gondoltam akkor most az egyszer lássuk az egészet.
Csak egy kis pihenő.. hét te Levendula bokor ott kint.. Jövők már.. túl megnőttél az elmúlt 14 hétben… jövők bokrocskám hozzád én Arnold a Nagy Svájci Havasi Kutya, a mackó klán tagja…
(Forrás: http://www.facebook.com/note.php?note_id=257914850902024)
ARNOLD VAGYOK A 14 HÓNAPOS+2NAPOS NAGY SVÁJCI HAVASI KUTYA, 14 HETET +1 NAPOT TÖLTÖTTEM A GAZDÁIM NÉLKÜL, DE MEGTALÁLTAK ÚJRA EGYÜTT VAGYUNK! EZ AZ ÉN TÖRTÉNETEM. (2. jegyzet, folytatás)
Sziasztok, kedves emberek! Kedves emberek, Ti akik az elmúlt 14 hétben a gazdáimmal voltatok, lélekben vagy fizikálisan, amíg engem kerestek.
A nevem Arnold 14 hónapos és 2 napos Nagy Svájci Havasi Kutya, a családom a mackó klán tagja vagyok. Akikkel vitathatatlanul összetartozunk. Elmesélem most néktek emberek az én történetemet, az elejétől összefoglalva, közben kicsit pihenni fogok, mert nehéz heteken vagyok túl, de Ti jó emberek, akik összefogtatok és segítettek a gazdáimnak megérdemlitek, hogy elkezdjem mielőbb mesélni. Most folytatom onnét ahol az előbb abba hagytam.
Folytatom, míg ide nem érünk a mai napig és Ti emberek olvasathatjátok egy csoda történetét. Mert csodák már pedig vannak! Emberek higgyétek el, ha elég erősen, kitartóan hisztek benne, ha összefogtok, és feltétel nélkül szeretitek egymást, akkor eljön a csoda. Higgyétek el. Én Arnold a mackó klán tagja már csak tudom és be is bizonyítottam nektek, hát higgyetek benne, a csodában higgyetek magatokban emberek.
Nagyon jót aludtam most, kicsit aluszékony vagyok ma, azt mondja a gazdám, hogy az az ember aki segített nekik haza hozni ti emberek Trungel Lászlónak, hívjátok és sokat láttam már az a Cerberos jelzést is itt az utcában Arcsibald barátomnál, az óriás snaicinál. Én csak világítószemű idegenek hívom, mert kék a szeme. Szimpatikus, valahogy érzem, hogy szeret engem Arnoldot, amikor haza jöttem is itt volt, meg is barátkoztam hamar vele, mi állatok ösztönösen érezzük kik a jó emberek…. Szóval ő azt mondta nekik ez normális, mert éber alvással voltam az erdőben pár hetet és most, hogy biztonságban érzem magam itthon a családomnál megnyugodtam és kialszom a fáradalmaimat. Így van vagy sem én nem tudom, de minden estre eszméletlenül jókat tudok aludni a kanapémon.
Azért most folytatom a történetemet nektek jó emberek, hol is tartottunk, ja igen. 2010.04.28.Az a tragikus nap, amire nem szívesen emlékszem. Az nap vesztem el. Azt már elmeséltem az első részben, hogy éltem addig és, hogy vesztem el pontosan. Akkor most innét folytatom.
Sokkos félelmemben bolyongtam köztetek emberek, amikor kifutottam magam, akkor már nem az plé asztal puffanó hangjától, ha nem mert nem tudtam, hol vagyok és, hogyan kell haza mennem. Bolyongtam köztetek ott az erdő széli utcákban, az erdei túra ösvényeken, szagolgattalak benneteket, játszottam a gyermekeitekkel, mert akkorák voltak mint az én kisgazdám, gondoltam, hátha az ő barátai és haza visznek. A szemem mondta nektek, hogy haza akarok menni, azért is futottam oda hozzátok, majd el tőletek, de Ti nem értettétek.
Sokatok emberek nem is figyelt rám, hiába próbáltam segítséget kérni, volt olyan köztetek aki rám ordibált, azt ugyan nem tudom miért. Én csak azt tudtam, hogy már 2 napja nem találom a haza vezető utat és a Ti segítségetekre szorulnék emberek. Hozzátok mentem ezért, mert megszoktam a gazdáimtól, hogy az emberek jók, lehet bennünk, bizni és mindig megvédenek, segítenek nekem.
A gazdám most mesélte, hogy páran felhívtátok őket, hogy láttatok engem, az eltűnésem utáni 2-3 napon, mert láttatok valami plakátot, amit a gazdáim raktak ki, csak sajnos mindegyeitek előbb látott engem, mind a plakátot. Én meg ugye mozgásban voltam. Ott járkáltam kétségbe esve azon az idegen helyen és vártam, hogy megtaláljanak a gazdáim! Néztem a barna mandula szemeimmel, hogy ők jönnek – e már. Tudtam, hogy keresnek! Tudtam, hogy mindent megtesznek, hogy újra együtt legyünk! Tudtam, hogy nem adják fel, amíg így nem lesz! Mert mi összetartozunk! Kerestem én is őket, járkáltam néztem az embereket, hátha ők azok. De nem sikerült, pedig higgyétek el én igyekeztem.
A gazdáim is, jól tudom. Tegnap itt volt az orvoson a Wladár doki is, jó megtermett ember, mert vízilabdázott, de én nem félek tőle, mert én is nagy vagyok. Arnold a Nagy Svájci Havasi kutya! Csak az a csúnya táskája, aminek olyan gyógyszer szaga van, meg tű szaga az ne lenne, az övön aluli. Szóval itt volt Wladár doktor, megnézett engem azt mondta, hogy Ő már 30 éve állatorvos, de embert nem látott még így és ennyi időn át kitartóan keresni állatát, mint engem kerestek az én gazdáim, nem azért mondom, de ezt én is tudtam magamtól. Egy percig nem volt bennem kétség efelől.A doki még a maga módján el is érzékenyült, hogy lát engem. Azt mondta, hogy ez hatalmas dolog, hogy én újra itthon vagyok és egy csoda.
Tehát most az egyszer láttam azt a hatalmas embert a ronda orvosi táskájával, nálunk, idáig mindig én voltam nála, meghatott, hogy örült nekem. De térjünk vissza, erről majd még később, mi volt miután haza jöttem, most még az elveszésnél tartunk. A dokira is csak azért tértünk ki, mert a gazdám újra elmesélte nekem ők, hogy élték meg amíg nem voltam velük. Hogy élték meg azt a 14 hét átmeneti állapotot.
A gazdaasszonyom futott utánam hazáig, amikor nem talált a ház előtt úgy elkezdett fájdalmában sírni, hogy összeszalad az utca, a nagy gazdi ember ott hagyta a munkahelyét és nagyon gyorsan jött haza keresni engem (rendőr bácsik ezt a részt szíveskedjenek átugorni). A gazda asszonyom is összeszedte magát, mert azt mondta, ettől, ha ő sír nem leszek meg. Összeszalad az egész család, 20 perccel az eltűnésem után már az utcákat járták gyalog, autókkal, kerestek engem hívogattak egész estég, addigra már a plakátokat is kirakták, hajnal 4 óráig mindenki engem keresett. A gazdasszonyom testvére, a gazdáim barátai a családom összes tagja. Így ment ez 1 hétig, reggel 6 –tól éjjel 1-2 óráig mindig engem kerestek, plakátoztak, embereket állítottak meg, nem aludtak, nem ettek jóformán. A gazdasszonyom mamája jött ide az otthonunkba és vett egyáltalán ételt, meg főzött, mert őket az sem érdekelte csak én. Azt mondják azért csináltak ilyen csacsiságot, hogy nem ettek, aludtak, mert úgy voltak vele, hogy ahogy telik az idő, annál nehezebb lesz megtalálni.
A gazdasszonyom mesélte, hogy keresésem első heteiben beszéltek az összes taxi társasággal, a futárokkal, a postások, kukások központjában is jártak. Bementek a rendőrségre, az összes boltba. Azonnal beíratták a rendszerbe a regisztrált chipem mellé, hogy elvesztem keresnek.
Meséli nekem, hogy összesen csak a család 5600 db (ötezer hatszáz) plakátot raktak kí rólam 14 hét alatt, azt mondják sok jó ember, akik országosan segített nekik, még legalább ennyit összesen, nem tudom, hogy ez sok-e ezt ti jobban tudjátok emberek. Csak azt tudom, hogy a gazdasszonyom, meglehetős utálattal néz minden villanypóznára, mert valamiért folyton azokat mászta. Mondom neki, hogy azt nem mászni kellett volna a plakátokkal, hanem lepisilni, mint minden rendes kutya, de nem érti..
Azt mondják még, hogy képzeljétek emberek, sokszor mondták rádiók, hogy keresnek engem, kisebb nagyobb rádiók, országos és helyiek, mint például rengetegszer segített a Juventus Rádió, vagy bemondta a Bumeráng is többször. Azt mondják még újságok is írtak rólam, képzeljétek, a Blikk vagy mi, az olyan színes lap, meg a Helyi –Thema is. Azt írták, hogy elvesztem, a családom kitartóan és még ezrek keresik Arnoldot a Nagy Svájci Havasi kutyát .. mert mindenhol én vagyok, hogy elvesztem..
Ezek az ezrek, ti voltatok jó emberek.
Azt mondja a gazdám, beszállt a keresésembe a rendőrség, az állatorvosi kamara is. Azt mondja, közel 1500 állatorvosnak küldték ki országosan a plakátomat és az adatomat, közel 100-ban pedig voltak személyesen, mesélik, hogy közel 50 sintér telepet, menhelyet látogattak meg,és az összes az országban felelhetőknek pedig elküldték e-mailben.
Mondják, hogy az összes biztosítót, felhívták, elmentek a vadásztársaságokhoz, az erdészekhez, túra versenyekre jártak, nem szerepelni csak, hogy a sok emberrel beszélhessenek. Azt mondják, hogy 14 héten át, minden nap még az utolsó napokban is rakták a plakátokat ki, pótolgatták azokat, amiket buta emberek letépkednek. Hetente küldték szét az e-maileket mindenhova, hogy még hagyják kint a plakátokat, mert még mindig keresnek. Azt mondják az utolsó hétig, minden héten, minden nap frissítették az interneten mindenhol a keresésesem.
Hú még sokat mesélt, hogy mi minden tettek 14 hét alatt értem, nem is győztem megjegyezni, de Ti ezt jobban tudjátok embereke nálam, mert Ti nyomon követtétek az eseményeket.
Ami nekem legjobban megmaradt a mesélésben, az, hogy nem lehettem ott az esküvőjükön, nem tudtam én kísérni őket az anyakönyvezető elé a kisgazdámmal. Azt mondják, még az esküvő napján is engem kerestek az utolsó percig, aztán következő naptól újra. Nem utaztak el arra a nászút ízére sem, engem kerestek és annak az árát az én keresésemre költötték.
Azt mondják, esténként sokat sírtak utánam, mert mindenhol engem láttak itthon, hiába nem voltam itt, még az utolsó napokban is. De azt mondják, most nem azért sírnak már, csak most nagyon örülnek. A fene se érti ezt, nem tudtam, hogy lehet így is, meg úgyis sírni.
Mondjuk, tényleg amikor haza jöttem, minden ugyan úgy várt mint amikor elmentem arra az ominózus sétára, képzeljétek jó emberek, leellenőriztem az összes eldugott gesztenyém és csontom meg van még, a játékaim is, mind.
Mesélik a gazdáim, hogy miközben ők engem kerestek 36 kutyát találtak meg és vittek vissza a gazdájának, vagy működtek közre benne. További kutyuknak segítettek új gazdikra lelni, oda eljutni stb. stb. Összesen én vagyok a sorban az 56. mire engem is sikerült. Persze ez a sorrend csalóka, mert nekik az első és legfontosabb.
Azt meséli a gazdám, hogy Ti jó emberek hihetetlenek voltatok. Úgy összefogatok értem, értünk. A szeretet erejével, az összetartással. És ez engem emberek megnyugtat. Tudjátok miért?
A többi állatért, és magatokért emberek. Mert aki ennyi jót képes adni, akik így összetudnak fogni azok mindenre képesek,értük állatokért és magatokért emberek.
Mesélte a gazdám, hogy szerepeltem lépcsőházak liftjeinek reklámjában, mert a tulajdonosa ezzel szeretett volna segíteni, mondja a gazdim, hogy volt olyan nyomda, aki ingyen vagy önköltségi áron adott nekik plakátot. Meséli, hogy rengetegen írtatok nekik, telefonáltatok bíztattátok őket, meséltétek el a saját történteketek. Azt mondja, van akinek az autóján, a munkahelyén az én plakátom van kint. Sokan voltatok, akik saját magatok a saját lakhelyeteken, vagy amerre jártatok plakátot tettek ki. Azt is mondja, hogy sok ember ismeretlenül kereső akciókban vett velük részt, amikor az utcákat jártátok Budapesten és az ország különböző részein. Nagyon sok jó ember megismert ezáltal, sokakat személyesen is, párakkal barátság is kialakult, vagy valami nagyon hasonló érzés, mert mindig jöttek segítettek, plakátozni, keresni, vagy csak, ha egy jó szó kellett. Azt mondja a gazdám, hogy benneteket hamarosan személyesen is meg ismerlek.
Mondja, hogy az FB-n több tízezer ember osztotta meg naponta a kereső posztjaimat, a kereső videómat. Azt mondja, határok nélküli összetartás lett értem, rengetegen drukkoltak nekünk, az USA tagállamaiból, Olaszországból, Franciaországból, Szlovéniából és még egy csomó országot említett. Képzeljétek, Texasban még misét is mondott értem az ottani kutyás közösség és most küldenek nekem egy védelmező szent medált, hogy haza értem. De azt mondta, a legnagyobb összefogás itt, Magyarországon volt értem. Mert Ti éreztétek, az ő kitartásukat, szeretetüket és a Ti jó érzéseztek felerősödve hegyeket mozgattatok meg értem.
Azt mondja sokan feltétel nélkül, hitettek bennem, bennünk. Elhittétek azt amit ők hangoztattak, hogy még élek, megfognak találni és haza hoznak. Voltak ugyan rossz akarok, kétkedők, de ők nem foglalkoztak velük, a ti biztatásotok mellett mentek előre értem. És látjátok emberek 14 hét után, én Arnold a Nagy svájci havasi kutya, most itthonról mesélem nektek a történetemet, a családom mellől.
Jaj még nagyon hosszan sorolta mind ezt, de elnézést, nem tudom mindet nektek elmondani.
Inkább gyorsan visszatérek az elveszésem, követő napokra. Szóval ott bolyongtam, kerestem a gazdáimat, ők kerestek engem. Teltek a napok és éhes voltam fáztam, bíztam bennetek emberek, hogy segítettek.
Oda mentem hozzá, mondtam, hogy éhes vagyok, de van gazdám, nem kell új. Segítsen. Bizalmatlan voltam vele, de az éhség és a kétségbeesés, nagyúr, higgyétek el nekem. Nem engedett haza, hetekig voltam vele, pedig nem szerettem. Ő sem szeretett annyira mint a gazdáim. Egy járt az agyamban végig, nekem van otthonom és családom, engem haza várnak. Kaptam enni, volt fedél a fejem felett, ez látszott még rajtam akkor is amikor haza tértem. Azt mondják a szakemberek, hogy ilyen állapotban 14 hétig az erdőben nem tudtam volna ilyen állapotban meglenni.
Nem emlékszem, pontosan, hogyan történt, mert addigra már befásultam, csak haza akartam menni. Meg tudtam szökni tőlük? Vagy látták, hogy bús vagyok, vagy hogy nagyon keresnek engem, és a kellemtelenségek elkerülése végett visszavittek oda ahol befogtak engem? Azt tudom, hogy bő 3 hete a Hármas- Határhegy Szépvölgy tetején találtam magam,ott ahol a elfutásom okozta sokkból feleszméltem előtte hetekkel.
Azt tudom, hogy féltem, haza akartam nagyon, menni azt tudom, hogy éhes voltam. A gondolatim át álltak arra, hogy túlélni. Emlékszem emberekre, akik kövekkel dobáltak, akik nem adtak enni, akik ordibáltak velem. Nem akartalak látni benneteket emberek,mert már nem tudtam, bízni. Nem tudtam ki a jó és ki nem. Túl fiatal vagyok még, ez utóbbi sokkos emlékeim frissebbek, mint a biztonság és a szeretet. Ami ott volt bennem mélyen mindig, de hát a sokk ilyen emberek, felülír mindent.
Ilyen állapotban vett észre engem egy jó ember, aki látta a gazdáim szakadatlan kitartó keresését, nem volt bennem biztos, hogy én vagyok, de szólt nekik. Így kerültek ők újra arra a környékre, ahonnét most haza jöttem.
Innét folytatom majd tovább a történetem befejező részét, hazatérésemig jó emberek. Jó emberek, akik visszasegítettek engem, így vagy úgy, de őket segítve engem a családomhoz, akik elhitettétek velem, hogy a jóság mégis létezik. Akik tudom, hogy miután ezt elolvastátok, megsimogatjátok és átölelitek az ember gyermekeiket, és bennünket az állat gyerekeiteket, bennünket, kutyákat, cicákat stb. Mert ti ismeritek a mesét és annak lényegét és ami fontosabb, minden nap emlékeztek is rá;
„– Isten veled – mondta a róka.
– Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.
– Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan – ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
– Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.
– Az idő, amit a rózsámra vesztegettem… – ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
– Az emberek elfelejtették ezt az igazságot – mondta a róka. – Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.”
Sziasztok, kedves jóemberek, én Arnold a 14 hónapos Nagy Svájci Havasi kutya, a mackó klán tagja innét folytatom történetemet, az utolsó 3 izgalmas héttel. Most megyek a családommal játszani.
(Forrás: http://www.facebook.com/note.php?created&¬e_id=258064777553698 )
ARNOLD VAGYOK A 14 HÓNAPOS+2NAPOS NAGY SVÁJCI HAVASI KUTYA, 14 HETET +1 NAPOT TÖLTÖTTEM A GAZDÁIM NÉLKÜL, DE MEGTALÁLTAK ÚJRA EGYÜTT VAGYUNK! EZ AZ ÉN TÖRTÉNETEM. (3. jegyzet, a befejezés)
Sziasztok, kedves emberek! Kedves emberek, Ti akik az elmúlt 14 hétben a gazdáimmal voltatok, lélekben vagy fizikálisan, amíg engem kerestek.
A nevem Arnold 14 hónapos és 3 napos Nagy Svájci Havasi Kutya, a családom a mackó klán tagja vagyok. Akikkel vitathatatlanul összetartozunk. Elmesélem most néktek emberek az én történetemet, az elejétől összefoglalva, közben kicsit pihenni fogok, mert nehéz heteken vagyok túl, de Ti jó emberek, akik összefogtatok és segítettek a gazdáimnak megérdemlitek, hogy elkezdjem mielőbb mesélni. Most folytatom onnét ahol az előbb abba hagytam.
Folytatom, míg ide nem érünk a mai napig és Ti emberek olvasathatjátok egy csoda történetét. Mert csodák már pedig vannak! Emberek higgyétek el, ha elég erősen, kitartóan hisztek benne, ha összefogtok, és feltétel nélkül szeretitek egymást, akkor eljön a csoda. Higgyétek el. Én Arnold a mackó klán tagja már csak tudom és be is bizonyítottam nektek, hát higgyetek benne, a csodában higgyetek magatokban emberek.
Elmeséltem már nektek jó emberek az eddigi életemet és az elveszésem történetét (1. jegyzet.). Elmeséltem nektek azt az időszakot a 14 hétből, hogy mik történtek, hogy éltem meg én és a gazdáim.(2. jegyzet). Most elmesélem nektek jó emberek az utolsó 1 hónapon, utolsó 3 hetét, amikor i Őtőle visszakerültem az erdőbe, ahol befogott.
Nem emlékszem, pontosan, hogyan történt, mert addigra már befásultam, csak haza akartam menni. Meg tudtam szökni tőlük? Vagy látták, hogy bús vagyok, vagy hogy nagyon keresnek engem, és a kellemtelenségek elkerülése végett visszavittek oda ahol befogtak engem? Azt tudom, hogy bő 3 hete a Hármas- Határhegy Szépvölgy tetején találtam magam,ott ahol a elfutásom okozta sokkból feleszméltem előtte hetekkel.
Azt tudom, hogy féltem, haza akartam nagyon, menni azt tudom, hogy éhes voltam. A gondolatim át álltak arra, hogy túlélni. Emlékszem emberekre, akik kövekkel dobáltak, akik nem adtak enni, akik ordibáltak velem. Nem akartalak látni benneteket emberek,mert már nem tudtam, bízni. Nem tudtam ki a jó és ki nem. Túl fiatal vagyok még, ez utóbbi sokkos emlékeim frissebbek, mint a biztonság és a szeretet. Ami ott volt bennem mélyen mindig, de hát a sokk ilyen emberek, felülír mindent.
Ilyen állapotban vett észre engem egy jó ember, aki látta a gazdáim szakadatlan kitartó keresését, nem volt bennem biztos, hogy én vagyok, de szólt nekik. Így kerültek ők újra arra a környékre, ahonnét most haza jöttem.
A gazdasszonyom mesélte, hogy hétfő reggel olvasott egy FB üzenetet egy embertől, hogy úgy véli engem látott a Szépvölgyi út tetején a buszfordulónál, megállt hívott, de én elmentem. Ez így igaz, de mint említettem kedves emberek, akkora már a rossz emberek és a túlélési ösztön okozta sokk volt bennem.
A gazdáim ekkor vidéken voltak, mert hát ugye így szokott lenni, pont azon a héten volt Balatonfüreden a Kékszalag, ahol a nagy ember gazdán indult és tudósított az eseményekről, azaz dolgozott, arra készültek ők, a kisgazdám meg táborban. A gazda asszonyom megkérte a testvérét, hogy nézzen már ki oda, hiszen a környék tele plakátokkal, ezerszer jártak arra, beszéltek a hajléktalanokkal is, hogy szóljanak, de azért mind a 14 hét alatt minden bejelentést, ezt is ellenőrizzenek le. A kisgazdám nagy bácsija ki is jött, bár nem szívesen, mert már úgy volt vele, hogy ez az ezredik téves riasztás, hogy én vagyok, és csak megint csalódás lesz a vége.
A gazdám mesélte, hogy sokan kihívták őket lembergihez, bernáthegyihez, bigli, hiába magyarázták sokszor a lelkes embereknek, hogy azért ezen fajtákkal én nehezen vagyok összekeverhető, de csak addig mondogatták nekik, hogy még ezeket is leellenőrizték, sokszor hulla fáradtan több napos utána járással sikerült ezen kutyokat megtalálni, de azért kimentek. Igaz az elmúlt 3 hétben ugyan ez az ember látni vélt engem a hegy másik felén is, de az tuti nem én voltam. Itt viszont hál isten ráhibázott.
Sokszor kevertek össze fajta testvéremmel a Berni pásztorra, vagy tricolor színem miatt az erdélyi kopókkal, de ők legalább valamelyest tényleg hasonlítanák rám. A gazdám mondta, hogy 13 Berni Pásztor került haza miattam, mert velem keverték össze és 3 erdélyi kopó, vagy annak keveréke. Tudjátok emberek előző jegyzetemben már meséltem, hogy a gazdáimnak én voltam az 56 kutya,(amit megtaláltak, vagy segítettek neki, mert mások találták és azt hitték én vagyok stb. stb.) mióta engem kerestek Ezt csak azért mondom, hogy értsétek a nagybácsi miért volt szkeptikus
Szóval, kijött és én 30 méterre átfutottam előle, még akkor sem akart hinni a szemének, azt hitte, hogy már annyira akarnak engem, hogy hallucinál. Nem adta fel még elkezdett körül nézni, mind addig amíg 5-6 méteres távolságból újra meglátott. Akkor már tudta én vagyok az. Kicsit fogytam, de nagyon jó állapotban voltam, viszont nem voltam hajlandó hozzá oda menni. Megijedtem tőle is és elfutottam, ő meg futott utánam és hívott, szegény nem tudhatta, hogy annyian bántottak már, annyira haza akartam menni, csak nem tudtam, hol van a haza, azt sem akartam, hogy még egyszer valaki befogjon engem, aki nem a gazdi, hogy ettől a traumáktól teljes sokk alatt álltam. Még jó, hogy elfutottam.
A szakemberek azt mondják, hogy ez a traumás sokk okozta átmeneti amnézia, nálatok, embereknél is van, csak nem mindenki olyan okos közületek, hogy ezt feltételezze, mi is tudjuk produkálni, igaz a kiváltó ok legtöbbször, pont a ti embertársaitok viselkedése. Ráadásul ugye én még fiatal vagyok 11 hónapot éltem nyugalomban és az utolsó 3 hónapot nem éppen, tehát láthatóan simán gátolta az utóbbi negatív emlékek a régebbieket, amelyek ugye amúgy sem több évesek voltak.
Na, mindegy, erre nem számított senki, még a gazdáim sem. A nagybácsi kétségbeesve felhívta a gazdáékat, hogy tuti én vagyok, azok meg úgy, ahogy voltak csapot papot otthagytak és indultak Budapestre hozzám, nem írom ide mennyi idő alatt értek oda, mert félek, a rendőr bácsik mégsem ugorják át ezeket a részeket.
A nagybácsi még akkor segítséget kért, mert úgy gondolta, hogyha többen vannak könnyebb engem befogni. Ó a kis jó lelkű naiv, azt hitte bárki is aki nem a gazdám, hogy átjár az én eszemen? Enyémen, Arnoldon a Nagy Svájci Havasi kutyáén? Hát nem, de erre rájöttek ők is. A gazda asszonyom utón hazafelé az interneten, kért segítséget a többi embertől, hogy menjenek az öccséhez és segítsenek neki, amíg ők felérnek. Jött is a sok jó szándékú ember, aztán amint egyre sötétebb lett még többen jöttek, addigra már ott voltak a gazdáim is, elkezdtek engem hívogatni, lámpákkal keresni az erdőben. Nem túl sok sikerrel, persze, honnét tudták volna, hogy én sokkos vagyok.
Az vesse rájuk az első követ, aki 14 hét után, nem ösztönösen rohan a szeretett kutyájáért. (ne akarjátok ennek ellentété bebizonyítani jó emberek, mert ott a lábatoknál lévő cicák, kutyák, tudják, hogy csak mondjátok.. de a fejeteket vesztenétek, ha ennyi idő után meglátnátok őket, mert ti még ha el is felejtitek, de alapból ugyan olyan ösztönös lények vagytok mint mi állatok. Persze tisztelet a kivételnek, de ők nem sima gazdik, hanem hivatásos állatoktatók, és ilyenkor is tudnak nem ösztönösen cselekedni, vagy legalábbis mindent megtesznek ezért, erről persze később).
Summa summarum, utólag róka koma mesélte milyen csuda este volt akkor, mert a sok jó ember lámpájától ugyan el kellett bújni kicsit, de tele szórták az erdőt kajával. Hát az égig érő paszuly meséje jutott neki eszében az arany tojást tojó tyúkkal, amit még róka mama mesélt neki erről. Talán ennek a hatására lopta el következő este a környék tyúkjait is, még ha aranyat láthatóan nem is tojtak.
Persze én biztonságba húzódtam az emberek elől, megvártam még elmennek. Aztán más nap, taktikát váltottak, úgy jöttek ki többen, hogy egy –egy helyen 4-5 órákat csak ültek és vártak, hátha felbukkanok. Na, ekkor lett elegem, gyorsan arrébb is költöztem arról a környékről, gondoltam a haverok és a patak még pár nap múlva is itt lesz, ha ez a sok ember elunta a ricsajozást.
A gazdim meséli, hogy következő napon már csak ő jött ki reggel, de hát ugye és pihenő időszakra tettem magam esélye nem volt, viszont legalább nyugalom lett az erdőben újra, így elő merészkedtem. Ekkor láttak meg megint a környéken, egy kutyáit arra sétáltató női gazda. Ez volt 2011. 07.14.-én. Csütörtökön. Ekkor a gazdasszonyom már ingázott Balatonfüred és a Hármashatárhegy között reggel este erdőt járt, napközben oda -vissza, azt mondja fárasztó volt, de hát a bankokat nem érdekli, hogy engem keres, nekik egészen mást kell keresni, csak azt fogadják el.
Ezen a csütörtökön kapott egy telefont egyik szervezet munkatársától, hogy ők segítenének. A gazdám már ekkora elég fáradt és kétségbe esett volt, tudta, hogy ott vagyok, de nem talált, nem tudta mi legyen. Rengeteg telefon, e-mail, Fb bejegyzést kapott, mindenki egymásra licitálva mondta a segítő szándékú ötleteket, úgy fogalmazott 100 ember 100 féle tanáccsal látta el, de oda a helyszínre megnézni, hogy mi a cselekmény alapja, milyen a terület csak az 10- 12 ember ment el, akik ott segítettek neki, amikért kérte őket.
Sokan megsértődtek, amikor a gazdám, úgy látta, hogy ez egy káosz, nem lehet mindenki tanácsát megfogadni. Sokan voltak közületek emberek, akik segíteni ugyan nem segítettek, de a gazdáim háta mögött kritizáltátok azokat, akik tettek is valamit a legjobb szándékuk szerint. Ez nem volt szép emberek, nem az összetartozást, a szeretet jellemezte, mert ennek a történetnek, pont az egyik lényege, hogy az önzetlen összefogás ereje. Mert ez a ti erőtők emberek, ebből lesznek a csodák. Minden rendes jóra való állat tudja emberek, hogy a falkában az erő.
Nagyon sokat viszont önzetlenül segítettek, csak akkor és csak azt fizikálisan, amit kértek tőletek. És nagyon sokan viszont mentálisan segítettek a gazdáimnak, biztattátok őket, szeretet küldtetek nekik, hogy maradjon erejük. Hitettek bennünk, bennem. A jóban, a csodában. A gazdám azt mondta, ti erősítettétek a lelkét, hogy legyen ereje, a hitéhez. Hogy végig tudja csinálni ezt a 14 hetet.
Látjátok emberek, nektek lett igazatok. Mert én Arnold, a Nagy Svájci Havasi Kutya, ennek a hitnek, önzetlen összefogásnak, a kitartó szeretetnek köszönhetően mesélem nektek most a családom mellől a történetemet. Mert, ahogy a mesében szokott lenni, a jó győzött és itt a happy end.
Viszont még bő 2 hét hátra van, amíg újra a kanapémon feküdhettem, ezzel sem maradok adósotok jó emberek.
Ott tartottam, hogy azon a napon egy szervezet felhívta gazdámat, hogy segítene,a gazdám úgy volt vele, hogy mi veszíteni valója van, úgyis jön engem keresni, találkozik velük. Meg amúgy is végre valaki, aki legalább kifárad, mielőtt mondja, hogy mit csináljon a gazdám.
Találkoztak is, ekkor ismerte meg a gazdám azt az ember, aki végig mellette volt a családunkon kívül fizikálisan is, amíg engem haza hozott. Tudjátok, már meséltem ő az, akit ti emberek Trungel Lászlónak, hívtok és sokat láttam már az a Cerberos jelzést is itt az utcában Arcsibald barátomnál, az óriás snaicinál. Én csak világítószemű idegenek hívom, mert kék a szeme. Szimpatikus, valahogy érzem, hogy szeret engem Arnoldot, amikor haza jöttem is itt volt, meg is barátkoztam hamar vele, mi állatok ösztönösen érezzük kik a jó emberek… kitudja, talán legközelebb már a kanapémat is megosztom vele, de csak egy picit, hallod te kékszemű, ha olvasod ezt. Mert a kanapé mégis csak az enyém, Arnoldé.
A gazdám várakozó állásba helyezkedett, aztán a kékszemű végig mászatta vele (és ő is ment) az egész erdőt, megmutatta a nyomaimat, elmagyarázta neki – végre -, hogy mit vajon miért tehetek, miért vannak ilyen reakcióim, hogyan lehet ezt kezelni, mit kell érte tenni. Megnézte a helyszínt,tudta, mi az ami nem kockáztat engem és mi az ami kell. A gazdám az ösztöneire hallgatott, ő úgy fogalmazott, hogy a sors küldte a kékszeműt, jókor jó helyre, én kutya vagyok, az ösztönökben bízok.
A kékszemű segítette a gazdámat, bár amikor itthon voltam bevallotta, hogy őt is sikerült párszor meglepnem, de hál istennek, ő és a gazdáim közösen voltak a rafináltabbak végül.
A kékszemű, 1 hétig napi 6-12 órát mászatta a gazdámmal körbe - körbe a hegyet, piskótával a kezében, közben egy fix helyre igyekezett szűkíteni az etetésemet. A piskóta elkezdett nekem derengeni, de nem tudtam összerakni még a képet mire, is emlékeztet. Elkezdtem keresni ki lehet a piskóta forrása. Ekkor láttatok ti emberek naponta többször, több helyen engem. Mindig néztem, hogy aki jön annál van-e piskóta és emlékeztet –e engem valakire. Csak a gazdám nem látott soha akkor még, ki is volt ettől, a kékszeműnek még az ő lelkét is vigasztalni kellett, hogy kitartás. És a gazda asszonyom kitartott, tovább mászta hajnalban. Éjszakákban a hegyet. Mindig tette amit a kékszemű mond, hozta Datolya barátomat a szomszédból, aki közben már tüzel, stb. stb. mindig nézték, hogy egy –egy dologra, hogy változnak a szokásaim, a nyomaim, a reakcióim, és úgy léptek tovább.
Aztán elkezdtem egy helyen enni, mindig ugyan ott, ők nem tudják, de én figyeltem őket, először csak akkor mentem le, amikor ők tuti elmentek. Még gondoltam is a fene már 4-5 órát várni egy piskótára, nincs ezeknek az embereknek máshol dolguk?
Kívántam a piskótát éhes voltam, de mint korábban leírtam a traumás sokk miatt inkább pl. éhen maradtam, minthogy kockáztassak.
A gazdasszonyom kitartó volt, róka koma mesélte, hogy ő már egész megkedvelte, szinte mindig közelről követte és figyelte. A mókusok is mondták, hogy ártalmatlan ők már nem is szórják teli a fejét, amíg ott ül és várakozik, akár a vállára is lehet ülni. Az őzek is mondták, hogy nyugodtan ehetnek mellette, mert senkit nem bánt, a patkányok is mesélték, hogy fura szerzet, mert ők aztán mászkálhattak körülette fél méterre az erdőben, amíg ott ült, a többi embertől eltérően, ez nem sikongatott, nem dobálta őket. Ott is hagyták, túl fura szerzet az ilyen. űmost már tudom, hogy azért, mert ott ült, ahogy a kékszemű mondta neki és engem várt egy helyen. Az erdő többi kutyája is megszelídült már neki és várták, csak én vártam ki.
Aztán megmutattam magam, hazaérezésem előtt egy héttel, nem tudtam ki ez az új erdú lakó, de ártalmatlannak tűnt ő is a férje is aki néha vele volt. Emlékeztetett valakire, de nem tudtam, hogy kire. Vagyis a szíven ott bent leg mélyen tudta, de a traumák és a sokk még mindig erősebb volt. Tudtam, mert tőle nem szaladtam ki a világból, megmutattam magam, majd két méterre felette elbújtam (vagyis mint kiderült csak akartam, mert ő sokszor tudta, hogy ott vagyok) és hallgattam őt amint hozzám beszél, ha arrébb ment, akkor tisztes távolságból még mindig, de követtem, de csak őket, a gazdáimat. Senki mást nem.
Ahogy telt az idő, a gazdáim úgy mondták egyre jobbak voltak a reakcióim, a kékszemű szt mondta, hogy erőszakkal csak simán egy traumás állatot nem szabad haza hozni, mert újra megszökne esetleg, vagy vmi baja lenne. Adjam csak egy kicsi jelét, hogy újra dereng, ez a falka tagja vagyok, és akkor megtörik a sokk, haza hoznak.
A gazdikkal történő randevúimat, reggelente és este, mindig megzavarta szinte valaki, vagy a hajléktalanok, vagy egy kiránduló családom, vagy egy túrázó. azokról a hatalmas durrogó, villámló viharokról nem is beszélve (amúgy is félek a durranásoktól, hát még ilyen helyzetben) a. persze ezek már nekem azért sok volt, úgyis jönnek még, majd akkor folytatjuk és eltűntem.
A gazdáim és a kékszemű viszont úgy érezték, hogy itt az idő, olyan altató orvost hívni, mert jól reagálok. Közelítek a gazdaasszonyom felé, már szinte teljesen kiszámíthatóak a reakcióim, az egyes eseményeket követő várható mozogásom is kiszámítható, ennyi idő után. Tehát a sokk kezelhető lesz, viszont sok a külső tényező, amit nem tudunk befolyásolni. Megkeresték a szakmában a legjobbnak tartott altató embert, aki állatorvos is és az ő kollegáját, akik az állatkertnek is dolgoznak itt a fővárosban és mániákus állatszerető, gondozó, gyógyító emberek, nem utolsó sorban nemzetközi szaktekintélyek is e téren. Akik elvállalták, mert úgy érezték, hogy aki ennyit küzd a kutyájáért mint az én gazdáim, azok megérdemlik.
Eljött a nagy nap, mentem, ahogy szoktam a kajám ott volt, a gazdám ott feküdt tőle 3 méterre és a hangyákat számolta éppen, én néztem őt és ettem, még egy ember egy botszerű valamit meg nem emelt. No nekem több se kellett, engem aztán többet senki nem fog bántani, eltűntem. Nem mentem messzire, mert a gazdám ott maradt, figyeltem őt a bokorból, ahogy sír, valami motoszkált bennem, mert nem bírtam őt teljesen otthagyni. Aztán elmentek és én visszamentem nyugodtan a kajámat, megenni. Akkor még nem tudtam, hogy ezek a szívós emberek nem feladták, hanem éjjel a két gazdám a nagybácsival zuhogó esőben vissza jöttek építettek egy bunkert gallyakból, hogy ne lássam az altató embert. Az állatorvos nem ért rá másnap, azt mondta, hogy amúgy is kicsi az esélye, hogy visszajöjjek. De a gazdaasszonyom és a kékszemű, csak hajtogatta, hogy vissza fogok jönni, így az állatorvos kollegája jött ki velük másnap és foglalta el a bunkerben a helyét. Kirakták a kaját, úgy mint előző nap és a gazdasszonyomat az altató embert meg a kaja közelébe, hogy az ő szagát érezzem.
A másik gazdám és a család többi tagja illetve a gazdasszonyom örök két segítője, és a kékszemű nagy létszámú csapata pedig elhelyezkedett, minden olyan ösvény közelébe ahol az altatatás után mehetek. Nem akartak hibázni, nem akarták, hogy bajom legyen a szakadéknál, vagy a főúton, féltettek. Az altatás is úgy volt tervezve, hogy egy percen belül elalszom, de ugye inkább feleslegesen készülnek fel rá, mint kockáztassanak, úgy látszik tanultak tőlem.
Aztán mentem éreztem a gazdasszonyom szagát ettem, egyszer csak valami megszúrt én 15 méter múlva elaludtam. Itthon keltem fel.
A kékszemű, azt mondja, hogy ez így van jól, mert a lelkem, a szívem már az erdőben éledezett a szeretettől, lépésről lépesre lett szelídítve a lelkem, idő kellett neki, hogy itthon ilyen biztonsággal áttörje a fény a káoszt a bennem.
A gazdáim azt mondják, hogy csoda történt, varázslat, azért is mert itthon vagyok, mert azért is mert amikor megébredtem, ők megöleltek. Azonnal megismertem őket és azóta úgy viselkedem, mintha, most jöttünk volna haza abból az ominózus 2011.04.28.i sétából, vagy ahogy a nagy gazdám mondja. Ha nem látná, hogy soványabb vagyok, meg a sebeimet, akkor azt hinné a viselkedésem alapján, hogy az elmúlt 14 hetet csak álmodta.
Én Arnold a Nagy Svájci Havasi kutya szeretném, ha csak egy álom maradna nekik és nekem is, a rémálom része. Viszont én Arnold és a családom megtanult egy nagyon nagy dolgot, ami miatt mindig emlékezni fognak erre a 14 hétre. Hogy jó emberek, jóság igenis vannak, hogy a szeretet, a hit és a kitartás csodákra képest, mert csodák igen is vannak emberek.
Ennyi az én történetem röviden jó emberek, tudjátok, hogy én Arnold büszke vagyok a gazdáimra, a családomra és ők büszkék rám. Büszkék vagyunk rátok jó emberek, és büszkék rátok az ember gyermekeitek és az állatkáitok, mert ti emberek megmutattátok, ahogy a róka mondta; „– Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.
– Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan – ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.”
Üdvözlők mindenkit, Arnold a mackó klán tagja.
Ui: Ha kicsit össze vissza fogalmazom, elnézést, még frissek az emlékeke és fáradt vagyok, de remélem jó emberek így is értitek a lényeget. A gazdám által elmesélt segítő jó embert név szerint nem írtam meg a történetemben, nem azért mert elfelejtettük nekik, amit tettek értünk, hanem mert a gazdám azt, mondta felesleges. Ők tudják, hogy mi tudjuk. Én meg hamarosan úgyis megismerem őket személyesen, itt az otthonomban. A gazdám azt mondta, mindenkit megfogok ismerni aki mellettünk volt és a maga módján segített, mert ha felerősödtem, lesz egy buli. Képzeljétek nagyon szép neve lesz annak a bulinak.” Arnold, hazatért”
(Forrás: http://www.facebook.com/notes/%C3%A9va-horv%C3%A1th/arnold-vagyok-a-14-h%C3%B3napos2napos-nagy-sv%C3%A1jci-havasi-kutyaez-az-%C3%A9n-t%C3%B6rt%C3%A9netem-3-j/258375714189271 )
|
